Pamotyai Lajos

Falusi tanító (1895-1947)

Egy falusi tanító élete, munkássága a II. világháború előtt és után

A század forduló környékén egy sokgyermekes, falusi szegény család, tehetséges tanulni vágyó leszármazottja előtt néhány lehetőség volt csak a saját környezetéből való kiemelkedésre. Tanítónak, papnak, katonának, vagy gazdatisztnek tanulhatott, ha valaki, pl. tehetősebb rokona, a tanítója, vagy a község papja a hóna alá nyúlt, erkölcsileg és anyagilag is támogatta, néha a családdal szemben is.

Pamotyai Lajos Pamotyai Lajos (1895-1947), mindenki igazgató bácsija – a közeli ismerősöknek, a rokonságnak és a hozzátartozóknak Laci bácsija – ilyen családban született. Négygyermekes igen szerény körülmények között élő családból származott. Édesapja – egy kevés szőlő és földterülettel rendelkező – földműves volt, s az ebből származó szerény jövedelemből tartotta el a családját, benne négy gyermekét. Bátyja és két lánytestvére közül hamar kitűnt támogatásra méltó tehetségével, bár bátyja is tanult, vincellére volt egy szőlőbirtokosnak. Azt kideríteni, hogy kitől, milyen indíttatást, illetve anyagi támogatást kapott, és, hogy egyáltalán kapott-e, ma már nem sikerült kideríteni. Egy tény, hogy az 1895.02.07.-én született Lajos, mint a mesebeli szegény ember egyik gyermeke elindult a maga útján szerencsét próbálni.

Az elemi iskola hat osztályát Balatonkövesden végezte – Köntös Dezső tanító úr iskolamesteri vezetésével – tiszta kitűnő eredménnyel, példás erkölcsi viselettel, és ernyedetlen szorgalommal (a jelzők az elemi iskolai bizonyítványából származnak). Ezt befejezve a Balatonfüredi Polgári Iskola II. osztályába került, amelynek négy osztályát – nagy valószínűséggel – itt is fejezte be. Innen került először a Magyar Királyi Állami Csurgói Általános Tanítóképzőbe. Az első két évet itt járta ki, majd a Magyar Királyi Állami Pápai Elemi Népiskolai Tanítóképző Intézetbe került. Az itt végzett utolsó, negyedik osztályos bizonyítványa, ugyan már nem minden tárgyból mutat kiemelkedő eredményeket, de magaviselete itt is példás és szorgalma is kitartó. Megemlítésre méltó, muzikalitására jellemzően – aminek később nagy hasznát vette – énekből és zenéből itt is jeles osztályzatot érdemelt, mely érdemjegyei az 1914.07.14.-én kelt elemi népiskolai tanítói oklevelében megismétlődtek. Érdemes megemlíteni – akkori és későbbi testi felépítésére és fizikai állapotára jellemzően – hogy testgyakorlásból és játékokból csak elégséges eredményre minősíttetett. Ezzel párhuzamosan egyházi énekből és egyházi zenéből tett kántori képesítő vizsgáján mindkét tárgyból kitűnő érdemjegyet kapott. Iskolái befejezte, valamint tanítói oklevelének megszerzése után, első állomáshelyén, a “ ... felcsúti református Egyházközség által fenntartott kántortanítói ... ” állásra 1914.07.26.-án megválasztva, annak keretében 1914.08.20. és 1917.04.02. között “ ... megszakítás nélkül, elismert buzgósággal működött. Állása mindkét irányú teendői ellátásában kellő gondosságot tanúsítva, társadalmi tevékenységével is közmegelégedésre hasznos tényezőnek bizonyult.”

Arra, hogy abban a zavaros időkben mivel foglalkozott 1917. év áprilisa és 1919. év januárja között, nem találtunk hitelt érdemlő adatot. Valószínűleg a sorkatonai szolgálatát teljesítette. Az egyesített Balatonkövesd-Csopak-Paloznak-i református egyház által fenntartott népiskolában a tanítói, és egyben a református egyháznál a kántori állását 1919-ben foglalta el.

1920. évben nősült, feleségül vette a szomszédságukban lakó özv. Balogh Gáborné idősebbik lányát, Balogh Zsófiát (1898-1963). Élete nagy tragédiája volt, hogy a házasságuk harmadik évében született fiúk László (1923-1983) nem tudott járni, sőt értelmi szintje sem érte el a normális szintet. Ennek ellenére megtanította olvasni és számolni bizonyos minimális szint erejéig, sőt írni is, de fiának a kismozgásokra görcsösen reagáló keze ez utóbbi gyakorlását lehetetlenné tette. További, második próbálkozásuk is sikertelen maradt, Árpád nevű kisfiúk kéthetes korában meghalt (1933). A gyermekek iránti szeretetét tanítványai iránt nyilvánította ki, unokahúgában és unokaöccsében élte ki. Saját gyermekéként szerette őket.

Munkássága nem csak a tanításra és a kántori tevékenységre terjedt ki. Röviddel működésének megkezdése után, 1921.-ben megalapította a Balatonkövesd-Csopak-Paloznak Egyesült Református Dalkörét. Karnagyi munkája magasabb színvonalon való végzése érdekében 1923-ban elvégezte a Magyar Dalos Szövetség karnagyképző tanfolyamát. Férfi kórusával szép sikereket ért el Dunántúl szerte. Nagykanizsán, 1925. szeptemberében tartott dalos találkozóról elhozták az első helyezéssel járó ezüstserleget.

Tanítási módszereiben jól ötvözte a korszerű pedagógiai elveket a hagyományosan eredményes elvekkel. Tanítványai közül sokan magasabb szintű iskolákban is megállták a helyüket, és azt jó eredménnyel el is végezték. Ezen tevékenységéinek elismeréséül 1927.-ben igazgató-tanítóvá nevezték ki.

Hasonló lelkesedéssel vetette bele magát a helyi fürdőélet fellendítésébe. A szervezését 1926-ban megkezdett, 1928.-ban alapított Csopaki és Balatonkövesdi Fürdőegyesület alapító tagja, majd rövid idő multán elnöke, később – haláláig – ügyvezető igazgatója lett. Munkássága idején épült ki a II. világháború előtti strand, fából készült főépületével, kabinsorával, és vált nemcsak a környék, de a budapesti tisztviselők társadalmának is közkedvelt strandjává. A mag korában magas színvonalúnak értékelt strandélet vonzotta a pihenésre vágyókat. Ennek és a szép környezetnek a hatására indult meg a fürdőtelep fejlődése, az üdülő villák egyre nagyobb számú építése. Ezt a tevékenységét ismerte el a Polgármesteri Hivatal a strandon, néhány éve felavatott – a dr. Ferenczi Sándor neve mellett, az ő nevét is tartalmazó – emléktáblán való megjelenítésével.

Az iskolájában végzett fiatalok, majd a kört kibővítve a már említett három község ifjúsága körében színjátszó csoportot szervezett, s emlékezetes sikereket aratott korabeli népszínművek és daljátékok rendezésével, előadásával. A református templomkertben, a 1922-ben, a harangok felszentelése alkalmából az Iglói diákokat adták elő Olasz Irén és Balogh Lajos főszereplésével. Ezekben az években játszották a Csókos huszárokat, az Árvácskát, majd a Mágnás Miskát, Olasz István és Szerki Lincsi, a Túl a Nagykrivánont, László Bözsi főszereplésével. E tevékenységeknek magasabb színvonalon való végzése érdekében 1926.-ban kezdeményezte, hogy minisztériumi támogatással egy Népház létesüljön a község centrumában, amely befogadná a már szép eredményeket felmutató Dalkört és az egyre nagyobb aktivitást és magasabb színvonalat mutató színjátszókat. Személyesen járt el az akkori Földművelésügyi Minisztériumban, és megszerezte – minisztériumi segélyként – az építés költségeinek 2/3-át. Az eredeti elképzelésében kétszintesre tervezett Népházból – pénz hiányában csak földszintes épület létesülhetett. Ezt a létesítményt 1932-ben egy (A Beleznay asszonyok – más címen Érik a búzakalász című) vígjáték bemutatójával egybekötött ünnepség keretében avatták fel. A korabeli színlap tanúsága szerint a szereplők, név szerint Olasz István, Pamotyai Jolán, Magyar Mariska, Dénes Lajos, Gornicsész Katalin, Nagy János, Őry Sándor, Magyar Kálmán, Király Imre, Pamotyai Ilonka, Csoók Sándor és Tarsó Gábor, a későbbiek során folyamatosan új szereplőkkel kibővülve, még számos darabban kiérdemelték a környék közönségének elismerését. Nagyon sok színvonalas, a maguk korában nagy népszerűségnek örvendő, előadásukhoz komoly szintű színészi képességeket igénylő drámát, nagyoperettet, vígjátékot (pl. az Elnémult harangok, Az obsitos – Kardos Bözsivel és Bácsi Imrével, a Drótostót – Pamotyai Gáborral, avagy a háború után előadott Szakadékok Balog Jóskával, Nedó Babával a főszerepben és a Nótás kapitány) nem csak betanított és rendezett Pamotyai Lajos, hanem harmóniumon zenei kíséretet is adott a zenei-énekes betétekhez. Később már csak az irányítást, a zenei betanítást, és a hangszeres kíséretet vállalta, a rendezést átengedte a tanítványainak, pl. ifj. Király Imrének.

Tervezett álmai között szerepelt a csopaki hajókikötő, amely jóval a halála után meg is valósult, és a Ferenc József Savanyúvízforrásra és környékére telepített Sósdombi gyógyfürdő.

Mindeközben tágabbra is tekintett. Tágabb hazájában – akkor Balatonkövesd és környéke még Zala vármegyéhez tartozott – a Zala vármegye Törvényhatósági Bizottságában, mint tag végzett munkát. Itteni kapcsolatait jól tudta hasznosítani a község érdekében.

A II. világháború alatt többször is behívták katonának. Hadnagyi rangban, gh-ás tisztként szolgált Csornán. A háború vége felé – a nyugatra történő kivezénylés után, még a határ előtt – megszökött az alakulatától. Valahol rongyos civil ruhát szerezett és – a főútvonalakat, valamint az ellenséges szovjet katonai alakulatokat kerülgetve – gyalogosan, toronyiránt menetelve, 1945 áprilisában, legyengült állapotban érkezett haza. Hazaérkezésének napján készültünk el a lakásuknak és az iskolának a nagytakarításával. Ugyanis az iskolatermet, a lakással együtt a szovjetek katonai kórházként foglalták le és használták, majd a front utáni vonulásuk miatt kiürítették. Némi pihenés után azonnal hozzálátott az oktatás megszervezéséhez, és a háború előtti tevékenységének a folytatásához. Az átélt háborús izgalmak, a fizikailag – eleve nem túl erős – legyengült szervezete (erős dohányos is volt) nem sokáig engedte, hogy a háború előtt megalkotott életművét sokáig élvezhesse. Voltak még fellángolásai, a már említett Szakadékok és a Nótás kapitány bemutatása, a Dalkör újjászervezése, de a széthordott kedvenc strandjának újjáépítését már nem érhette meg. 50 éves volt. Java korában ment el. Mennyi mindent tehetett volna még. Ismerve addigi tevékenységét, sok minden benne maradt. Tevékenységének megszűntével szeretett községe, közössége sokat vesztett. Milyen ember volt Laci bácsi, szeretett, általunk is nagyra becsült, tisztelt nagybátyánk?

Kreatív, építkező, új módszereket kereső, szerető és alkalmazó típusú ember volt. Mindent a maga erejéből ért el. A nap minden percét szellemi munkával töltötte. Szenvedélyesen és folyamatosan művelte magát. Sokat olvasott, könyvtárnyi mennyiségű könyvet gyűjtött, amikből nagy műgonddal készült tanóráira. Pedagógiai módszerei messze megelőzték a kor általánosan szokásos tanítási módszereit. Zeneszerető ember volt. Orgonajátékát átlagon felül, magas színvonal jellemezte. Szigorúan igényes, maximalista volt, nem csak a tanítványaival, hanem önmagával szemben is. Tanítványaitól következetesen megkövetelte e tudnivalókat.

Mint ember, zárkózott természetű volt, nehezen nyílt meg még a barátai előtt is. Egyébként nem volt barátkozó természetű, kedveskedő ember. Nem hajszolta a népszerűséget. Szereplési vágy nem hajtotta. Nem is volt népszerű ember, ellenben tisztelték, volt tekintélye. Róla el lehetett mondani, hogy sikerült prófétának lenni a saját hazájában. Kapcsolatait soha nem a saját céljára, mindig Balatonkövesd, majd az egyesülés után Csopak felvirágozására használta.

Mindig gondolataiban elmerülten járt az utcán, gyakran észre sem vette az szembejövőket, néha annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is fogadta a köszönésüket. Esténként lesétált a Balaton partra, és ügyvezető igazgatói teendőinek befejezése után, nem győzött gyönyörködni az ő szeretett Balatonjában. Ezekre a sétákra gyakran elvitt bennünket, az akkor tízegynéhány éves gyerekeket. Eközben mindig, vagy tanított valamire bennünket, vagy némán ballagtunk mellette, mi is gyönyörködve az esti holdvilágos, aranyhidas Balaton látványában.

Néhány mondat a veszteségén kesergő temetési búcsúztatókból:

“ .... Volt és nincs többé? Hát érdemes volt ezért annyit küzdeni, futni, fáradni, harcolni, hogy egyszerre mindennek vége szakadjon? Érdemes egy embernek küzdeni azért, hogy ne élvezhesse munkája gyümölcsét, a nyugalomnak, a pihenésnek megérdemelt jutalmát? ....... ....
A megvigasztalódott és megnyugodott lélek másként beszél: Azt mondja: érdemes volt. Érdemes küzdeni, futni fáradhatatlanul még akkor is, ha ezért elismerést nem kapunk, érdemes önzetlenül munkálkodni másokért, még akkor is, ha ezért semmi jutalom nem jár, érdemes adni, hogy mások bővelkedjenek, érdemes életünket szent áldozatul odaadni és elégetni az önzetlen kötelességteljesítésnek, az eszményeknek az oltárán. Érdemes vetni, szórni a magot, még akkor is, ha ennek a magvetésnek az aratását mi magunk már nem látjuk is meg. .... ”

Németh János református lelkész temetési beszédéből “ .... Pamotyai Lajos jó kartársunk, jó barátunk, korán mentél el közülünk. Termőfa voltál. A gondviselő Isten úgy rendelte, hogy tarsolyod ne ürüljön ki. De mi kartársaid tudjuk mi volt benne. Lelked szépsége, gazdagsága, ajándékozó bősége itt marad köztünk. S mi, távozásod után is tanulunk Tőled. Megtanuljuk, hogy ezt a földet, ezt a népet úgy szeressük, ahogyan Te szeretted. ...”

A református egyházmegye nevében: Újhelyi Kálmán balatonfüredi tanító “ ... Búcsúzhatunk Tőled szeretett karnagyunk? Nem! A sok nehéz földi munka után pihenésre vágyó testedet örök nyugalomra helyeztük, de lélekben, szeretetben és munkában tovább élni fogsz köztünk. A Te karmesteri pálcás kezed tovább fog előttünk vezetésként dirigálni, a Te szereteted még nagyobb szeretettel fog rajtunk keresztül visszatükrözni. A lelked, amit valósággal beleadtál énekkarunk alapításába, fenntartásába, munkájába, további megtartó erőként fog köztünk és bennünk élni. .... ”

A Dalkör nevében: ifj. Őry Sándor énekkari tag Budapest, 2007.03.01. Összeállította:Gyalai Gáspárné, sz. Pőcz Magdolna és Pőcz Béla István